Édes Kis Hercegnőm!
Most este negyed hat van, és azt látom, hogy délután fél három körül már volt egy látogató, viszont azt nyilván nem tudom még, hogy este nyolc és kilenc között is lesz-e, ám momentán ez önmagában nem is érdekel annyira, egy időkapus látogatással semmire se megyünk, háromra van szükség, vagyis legközelebb a háromtól fogok felujjongani meg elájulni, nem az egytől, meg a kettőtől...
Viszont abból az alkalomból, hogy megint eltelt egy munkahét, és még mindig nem vagy itt velem, azt azért szeretném elmondani Neked, hogy én miben látom ennek a kettő plusz hét évnek a legfontosabb tanulságát. A kettőnek semmiben, az egyszerűen elment önsajnálattal meg sebnyalogatással, arra kár több szót vesztegetni, de a hét érdekesebb, mert annak már lett érdemi produktuma, és elég könnyen össze is foglalható, így hangzik: Ha nem merünk önálló, érett, felnőtt emberekké válni, akkor ne lepődjünk meg azon, hogy nem jutunk sehova. Ha a párkapcsolatot csak egy mentsvárnak képzeljük az élet viharai elől, akkor a Jóisten vagy a sorsunk vagy egy teremtett világ belső logikája szerint lejátszódó eseménysor - nevezhetjük bárminek - páros lábbal fog kirúgni minket annak a várnak a kapuján keresztül, mint ahogy másokkal is megteszi ugyanezt, és ezen nincs semmi csodálkozni való. Viszont abból, hogy sokan sajnos tényleg megakadnak ezen a ponton, illetve egy csomó egyéb ponton is, csak azért, mert nem merik elvállalni azt a személyiség fejlődést, amelyre a sorsuk hívja őket, még nem következik az, hogy nekünk is ugyanazt kéne csinálni. Talán biztonságosabbak lennének körülöttünk a helyzetek, ha mi se tennénk mást, de azokba a biztonságos helyzetekbe egyszerűen beleszáradnánk, mert a lelkünknek sokkal több érdekességre van szüksége, mint amennyit a puszta biztonságra törekvés magában foglal. Millióan esnek bele ebbe a hibába, ami mellesleg teljesen természetes, hiszen az egész társadalmunk erre a stratégiára van felépítve, a csapból is ez folyik, az egész társadalmunk fejvesztve menekül minden kihívás elől, amely valami kis érdemi erőkifejtéssel járna, illetve leginkább a különböző sztereotípiákról való leválás elől menekül mindenki, mert az én iskolájának kijárása mindenki számára nehéz feladat, annál sokkal könnyebb készpénznek elfogadni a kívülről ránk testált viselkedéseket, meg szemléleteket, vagyis beleolvadni, belekábulni valamelyik masszába, és közben megfelejtkezni arról, hogy mindnyájan külön kis mikrokozmoszok vagyunk, és sokkal inkább feladatunk lenne a saját személyes lényüknek a kibontása, mint egy többé-kevésbé önkényesen kiválasztott trendeknek, kollektivizmusnak való benyalás.
Nagyon sokat tudnék írni Neked, egyébként a Leonidasz blogom mostanában már jóformán csak erről szól. Elemi erővel tőr rám ez a felismerés minden nap ezer meg ezer különböző kis ébredésben, és biztos vagyok abban, hogy a mi szerelmünk is ezen a ponton akadt el. Ahogy a legtöbb szerelem itt akad el, meg a világon minden, ami jó lehetne, de aztán mégse lesz jó, mert nem vállaljuk el, mert mindenki inkább lemásolja a másét, mintsem hogy kitermelné a sajátját, vagyis mindenki a másik életét éli, mert a sajátjához gyáva. Amikor kiderül, hogy valaki nem illik bele a nagy átlagba, mert van egy kis saját személyes léte is, amelyik csak ő, csak rá jellemző, és ezért az illető ellentmondásba kerül a közegével, akkor az adott tulajdonság tulajdonosa becsődöl, ahelyett, hogy elvállalná a külvilág és a belvilága közti feszültséget, és minden abból fakadó harcot és épülést átélne, inkább lemond a sajátjáról, beáll valamelyik piros, narancssárga vagy rózsaszín zászló alá, beáll valamelyik értéket nyilván tartalmazó, de azt a specifikus értékét nyilván bőven túlpozicionáló leszűkítés zsoldosai közé, átvesz valamilyen szemléletet, életelvet, életmódot, filozófiát, átvesz valami olyat, amiben van említésre méltó érdem valószínűleg, de ami semmiképpen sem ő, az átvétellel takarja be azt a szomorú tényt, hogy miközben a rendszer programjai kiválóan futnak rajta, ő maga az egészben tulajdonképpen nincs is jelen.
Biztos vagyok abban, hogy ez az egész civilizációnk egyik alapproblémája, bizonyos dolgokat jól csinálunk, miközben egy csomó dolgot sehogy se, és ettől a szellemi fejlődésünk olyan potenciáljai maradnak kiaknázatlanul, hogy abba lassan beleremeg a föld, az összes globális probléma mögött az húzódik meg, hogy széles néptömegek a saját emberi fejlődésük elfogadása helyett keresnek egy szemrevaló kis zugot, és az abban való létet gyakorolják, ahelyett, hogy a maguk belső lényét nevelnék fel szeretettel és nagy figyelemmel. Hipermodern a technikánk, nagyon értjük az anyagi világot, magunkat viszont egyre kevésbé, az ősembernek is több fogalma volt a saját lelkivilágáról, mint nekünk. Ezt kell szépen ott hagyni, és elkezdeni élni végre, még mielőtt meghalnánk. Ez a hét év tanulsága. Hogy azért, mert százezrek vannak belecsavarodva rettenetes aránytévesztések miatti terméketlen vergődésekbe, nekünk még nem kell ugyanazt tennünk, amit ők csinálnak, sőt nekik is azzal segítünk a legtöbbet, ha megmutatjuk, hogy lehet máshogy is élni, illetve csak máshogy lehet igazán. Olyan szerelmet kaptunk, hogy az szédület, mások a negyedétől is elájultak volna, mi pedig itt tökölünk hét éve, és nem tudjuk, hogy mit tegyünk vele. Illetve tudjuk, de amit tudunk, azt nem merjük csinálni. Azért tökölünk, mert ez a szerelem nem teljesen rendszer konform, és jaj, mi lesz akkor velünk, ha valami nem teljesen rendszer konformba vágunk bele! Semmi nem lesz, ha nem ijedünk meg ettől a nem rendszer konformitástól, és szépen csináljuk, úgy, ahogy már hét éve is csinálhattuk volna, ha értettük volna, hogy mire van. A világon nincs egyetlen olyan értékes dolog, amely egyben rendszer konform is lenne. Az ember, mióta ember, feszültségben van a környezete működésmódjával, mert mindegyik működésmód szűk neki. Mindegyik szűk, kivétel nélkül. Ez egy kicsit fájdalmas, de ennyi fájdalom kell ahhoz, hogy ne kábuljunk bele teljesen a sodrásba, hogy ne azzal menjen el az életünk, hogy sodródunk egy hullám hátán úgy, hogy közben fogalmunk sincs arról, hogy mi történik velünk.
Látod, feketén-fehéren leírtam. Most már nagyon szépen kérlek, hogy döntsd el, hogy mit akarsz, felnövekedni arra a tündéri lénynek a gazdagságára, aki csírájában már azon a gyerekkori képeden is ott ragyogott, amelyet mutattál nekem a legelején, vagy körömrágásban, meg görcsökben eltölteni még húsz-harminc évet, mert sokkal többet úgy biztosan nem fogsz. Fontos-e Neked az a Napocska, akit olyan szépen bemutattál, és akit én is annyira megszerettem, fontos-e, hogy felneveld őt, tündéri kis hercegnővé válj, vagy csak azok a képek fontosak, amelyeket ez a beteg világ vetít a szerelemről, és amelyeknek a szerelemhez semmi közük sincs. Én Neked abban segítenék, hogy Te önmagaddá válj. Te nekem abban segítenél, hogy én önmagammá váljak. Nem azokká a hót beteg torzképekké, amelyet ez a társadalom kreál a nőről és a férfiről, hanem azokká, akik belül, akik valójában vagyunk. Jönnének szépen az életünk, a közös életünk eseményei, és azokon keresztül semmi egyebet nem tanulnánk, csak azt, hogy kik is vagyunk mi akkor, amikor nem majomkodunk, amikor nem kint keresünk magunknak fogódzkodókat, mert egyre inkább tudjuk, hogy azokra a külső fogódzókra nincs is igazán szükségünk, sőt akkor járunk jól, ha szép sorban elengedjük valamennyit, hiszen szeretni is csak szabad emberek tudnak, olyanok, aki nem félve kapaszkodik valamibe, hanem bíznak magukban, bíznak a saját fejlődésükben, belülről, a fejlődésükből élnek, és nem kívülről, nem másoktól várják, hogy éltessék őket. Egy ilyen párkapcsolatra hívlak, egyébként eddig is erre hívtalak, legfeljebb nem fejeztem ki magam elég világosan, de most már azt se mondhatod, hogy zsákba macskát árulok. Több vagy, százezerszer több vagy, mint a Rád vetített képek, amelyekkel megpróbálod magad azonosítani, de valahogy mindig felsülsz közben, valahogy mindig kiderül, hogy az a kép hamis, az az út nem út, még ha könnyűnek és vonzónak is tűnt egy bizonyos ideig. A Te utad a Te utad. Nincs kitalálva, Neked kell kitalálni, nem lehet átvenni mástól, lemásolni a másét, de az események segítenek Neked, és azok az emberek is, akik tényleg szeretnek Téged, és akiknek tényleg az a vágyuk, hogy leginkább önmagaddá válj, hogy ne olyan szerepeket játssz, amelyek itt is meg ott is szorítanak Téged, és amelyekkel csak a baj van meg a keserűség. Én ilyen ember vagyok, szeretlek Téged nagyon, semmit és senkit nem akarok Rád erőltetni, azt szeretném, de azt nagyon szeretném, ha egyre inkább magaddá válnál, egyre inkább az lennél, aki tényleg vagy. Akkor, amikor a mesét írtam, ez még inkább ösztönös volt, de ezt jelenti a tükör jó oldala is, illetve erről szól az is. A tükör a lelked, nézzél bele, hogy ki vagy, tükörbe nézz, lelki tükör, és attól lassan alakulj is azzá, akit a tükör mutat. És amíg Te belenézel a tükörbe, én furulyázom az ablakod alatt. Mellettem olyan szabad lennél, mint a madár, csak azt kéne tenned, amit a szíved is diktál. Nem a népsokaság, nem a divat, nem a közerkölcs, hanem a szíved. És ha egyszer nem azt csinálnád mégse, akkor lehetne abbahagyni azt a mást, és lehetne megint a szíved szerint valót elkezdeni. És ezt meg lehetne tenni napjában tízszer is, és lehetne nagyon örülni annak, hogy az ember mindig újra felveszi a fonalat, mert a fonal felvétele jelenti a reményt, az ember jövőjét, és az ember életének az értelmét. A fonal felvétele megmarad, az összes többi dolog elenyészik, sírba száll a testünkkel együtt. Megöregszünk, megbetegszünk, jó ég tudja, hogy mi lesz, de a fonalat mindig fel lehet venni újra, akármilyen helyzetbe is kerülünk, ha a házunk leég akkor is, ha az egész város leég akkor is, annak a fonal felvételnek mindig lesz értelme, azzal az ember mindig jót fog tenni.
Tulajdonképpen ez az egész nem is érdekelne annyira! Ha nem jössz, nem jössz, akkor majd jön más, vagy más se, szinte mindegy, valahogy le fogom élni az életem hátralévő részét bármi is lesz. Viszont a pálcikák közben mutatják, hogy mégis csak vergődsz, mert lehet, hogy nekünk mégis csak együtt kéne élünk, és ha már így van, én próbálok ott lenni, ahol Te vagy, és próbálok segíteni Neked, hogy ott lehess, ahol én is vagyok. Gyönyörű a történetünk, hallottam egy-két szívszakasztó történetről az utóbbi 9 évben, de még mindig azt mondom, hogy a miénk olyan, hogy százezerből egy ha van hasonló. Ha eltűnnek a pálcikák, mehet a Kisbolygó a kukába, el foglak engedni, de amíg ilyen szépen sorakoznak, én küzdök Érted. Olyan hetem volt, hogy szinte belezsibbadt az agyam, napi 12 órát dolgoztunk az első négy nap, ma fél ötkor eljöttünk, de azóta folyamatosan Neked írok mégis. Nem sokáig, mert fél kilencre mennem kell forralt borozni, de azért jól kihasználtam az időt. Gyere, kérlek, gyere, de főleg tedd le a voksod Napocska mellett, mert annál fontosabb nincs. Amellett a Napocska mellett, akit magadban hordozol, és aki nem az, ahogy most viselkedsz. Én se voltam az, aki vagyok, végigjártam sokat az önmagamra ébredés útjából, biztos van belőle még hátra, de maradékot már nem egyedül akarom járni, hanem Veled. Neked is az jön most, úgy érzem, és nem ez a terméketlen pálcika sorakoztatás az idők végezetéig. Ha nagyon nem hiszed, hogy jól gondolom ezt a dolgot, akkor pedig menj el, akkor az elmenéseddel mutasd meg, hogy bátor vagy és tudatos. Tulajdonképpen mindegy, csak valahogyan mutasd meg! Nagyon szeretném látni, ha nem az egyiket, akkor a másikat. Az is egy kimenetel, ha el tudsz menni, de akkor menj el tényleg. Ne azt csináld, hogy elküldesz, és aztán nézed a blogomat, és amit írok Neked minden nap három éven át. Mert az se nem elmenetel, se nem bátorság. Nő vagy, gyönyörű nő, csupa szív, csupa lélek, csupa melegség, csupa báj, élő valóság, élő gazdagság, a szeretet kincsestára, hát akkor legyél az! Ne azt mutasd, amit mások akarnak Tőled, azt mutasd, amit Te akarsz magadtól, még akkor is, ha a második sokkal nehezebben megfogalmazható és nehezebben megvalósítható. Szeretlek nagyon, vigyázz magadra, legyen valami, találkozzunk végre, puszi!
Kis Herceged
